HÍREK

Volt az év labdarúgója, háromszor szerepelt a válogatottban, nyert magyar bajnoki címet, mindenekelőtt pedig a 23-szoros bajnok MTK emblematikus alakjává vált a stoplisát két hónap múlva szögre akasztó Kanta József. Az elmúlt két évtized néhány meghatározó momentumára emlékezünk a 36 éves karmesterrel.

– Nem lenne azért rossz Magyar Kupa-győzelemmel befejezni a karrieredet, nemde?

– Egész életemben vágytam a kupagyőzelemre, fantasztikus lenne a magasba emelni a serleget. Egyetlen döntőben szerepelhettem eddig, azt tizenegyesekkel elvesztettük a Debrecennel szemben. 

– Megmásíthatatlan immár, hogy vége, lezárod a profi pályafutásod?

– Igen. Keveset játszom már, máshol meg nem szeretnék.

– Ha egy másodosztályú klub hívna, hogy állj a fiatal sereg élére, hiába tenné?

– Igen. Szinte az egész életemet az MTK-ban töltöttem, így amellett, hogy nem is nagyon akarnám már megégetni magam, az a motiváció sem lenne meg, ami a kék-fehér mezt viselve az első pillanattól fogva munkált bennem. 

– Mondhatni, hogy a huszonhárom évvel ezelőtti találkozásból örök, múlhatatlan szerelem lett?

– Egyértelműen. Fiatalabb koromban is rendre kijelentettem, és ezt korabeli felvételek igazolják, hogy nem nagyon tudnám magam más klubban elképzelni, a kötődés idővel egyre erősebbé vált.

Léteznek futballisták, akiknek jót tesz a váltás, nem tudom, belőlem mit váltott volna ki, de sosem bántam meg, hogy hű maradtam a kék-fehérhez, ami igazából nem is volt soha dilemma, mindig büszkén viseltem az MTK-mezt.

– Pedig nyilván lett volna alkalmad elszerződni.

– Nem tudom, mert soha, egyszer sem jutott el hozzám konkrét megkeresés. Hallottam persze ezt-azt, a zuhanyhíradóból csöpögtek információk, de semmi konkrétum. Lehet, mások is úgy könyveltek el, én ide tartozom. Amúgy pedig büszkén vállalom, hogy hűséges típus vagyok.

– Az mennyire bánt, illetve dolgozod fel nehezen, hogy az utolsó két szezon már nem rólad szól?

– Amikor az elmúlt nyáron kaptam még egy évet a klubtól, számomra is egyértelmű volt, a játékperceket tekintve nem ebben az idényben döntök csúcsot. De feltétlenül futballozni akartam még, nap mint nap edzeni, és ha nem is könnyű kívülről figyelni a bajnoki történéseket, pláne úgy nem, hogy az egész pályafutásomat kezdőjátékosként töltöttem, akkor csalódnék magamban igazán, ha ez a helyzet egy cseppet sem bántana. Ettől még elfogadom. Tisztességesen edzem továbbra is, mindent kiadok magamból, legbelül ugyanakkor tökéletesen egyetértek azzal, hogy mások játszanak helyettem, mert abszolút megérdemlik. A Magyar Kupa-elődöntő és a reménybeli finálé egy újabb hajtóerő, hatalmas siker lenne, pláne a kupadiadal, de nem szoríthatja háttérbe a bajnoki szereplést. Mégiscsak az egyik újonccsapat vagyunk, az elmúlt évekbeli szereplésekből tanulva a kiindulópont a biztos bentmaradás, abból kell építkezni, és megpróbálni akár a dobogó környékére is odaérni.

– Ezért te pusztán az öltözői jelenléteddel is sokat tehetsz, és úgy hallani, a továbbra is példás edzésmunkád mellett a személyiségeddel, tapasztalataiddal is sokat segítesz a fiataloknak, más kérdés persze, ők mennyire fogékonyak a „nagy öreg” meglátásaira.

– Megvan a kölcsönös tisztelet, és ez így helyes. Ha nem is jönnek oda hozzám minden percben tanácsért – nem is kell egyébként –, érdeklődnek, figyelmesen meghallgatják, amit mondok, ahogyan a régi sztorikat is. Átrágjuk magunkat közösen egy-egy szituáción, játékhelyzeten, elmondom, én hogyan láttam, aztán hogy mindebből mit fogadnak meg, rajtuk múlik. Van, aki kis túlzással a gyerekem lehetne, de legalább olyan jól kijövök velük is. Amíg azt érzem, fontos vagyok a csapattársaimnak, hogy egy vagyok közülük, rendben van a lelkem.

– De trenírozod magad lélekben arra, hogy néhány hónap, és vége van annak, amiről az addigi egész életed szólt?

– Felkészültem rá, ugyanakkor igyekszem kiélvezni azt, ami még maradt belőle. Ez is egyfajta elmúlás, szerencsére azonban az azt követő „új élet” is épp elég izgalmasnak tűnik. Még mindig nagyon jó hangulatban megyek ki a pályára, élvezem a tréningeket, már ha épp nem futóedzés van… 

– Azért az kegyetlenség lenne a sorstól, ha az elmúlt két évtized egyik legemblematikusabb NB I-es futballistája szeretett közönsége nélkül, üres stadionban lenne kénytelen végleg levonulni a gyepről, nem mintha kételkednénk abban, hogy valamikor a jobb időkben szervez majd egy búcsúmeccset neked a klub. 

– Én sem örülnék, ha szurkolók nélkül kellene elbúcsúznom, a hosszú évek alatt nagyon szoros kötelék fonódott köztünk, ám azért a világban vannak most nagyobb bajok is annál, minthogy azon bosszankodjunk, a Kanta Józsi utolsó mérkőzésén miért nincs tapsoló publikum. Persze ha olyan állapotok uralkodnának májusban, hogy lehetnek a stadionban szurkolók, az érzelmileg nyilván nagyon sokat jelentene.

– Ha már az érzelmek: azért ez rendes kis hullámvasutazás volt az MTK-val.

– De még milyen! Ma már persze könnyeben beszél róla az ember, jóllehet az első, 2011-es kiesés alaposan megviselt. Pedig nem úgy indult, hogy leszünk lent is, az első néhány évet a dobogón vagy a környékén töltöttük, aztán meglett a bajnoki cím is 2008-ban, azt követte aztán egy hatalmas mélyrepülés. Kiestünk, visszajöttünk, majdhogynem dobogón végeztünk, aztán megint a tabella hátsó felében, később ismét kiestünk, az érzelmek teljes skáláját bejártuk. Ma már könnyebben beszélek róla, de mindegyik búcsú megrázott. Ez mégiscsak az MTK, nem szabadna az NB II-ben szerepelnie, de ha valami haszna volt, az az, hogy kiderült, milyen jó emberek dolgoznak nálunk. Mondják, a bajban ismerszik meg a barát, nekem sosem kellett a klubban senkiben sem csalódnom. Talán ezért is, mindig talpra álltunk. 

– Az első felnőtt bajnokid kék-fehérben megvan?

– Hogyne. A 2004-es idénynyitó volt a Sopron ellen. Arra is emlékszem, hogy nem volt bennem különösebben nagy izgalom, inkább várakozás és vágyakozás, hogy menjünk már, kezdődjön, játsszunk. Bő húsz perc után rúgtam egy szabadrúgásgólt, az valami csodálatos érzés volt. Az is, hogy a testvéremmel egyszerre mutatkozhattam be az élvonalban, együtt futballoztuk végig a gyerekkorunkat. De Balogh Bélának is az volt az első NB I-es meccse, egy fejesgóllal tette még emlékezetesebbé. 

– Akár a kezdőcsapatot is fel tudnád sorolni?

– Végh Zoli volt a kapus, Horváth Levi…, ja, nem, a debütáló Balogh Béla a jobbhátvéd, Lambulics és Juhász Roli játszott középen, Füzi Ákos a balon, de megsérült, beállt az ugyancsak fiatal Pollák Zoli. Halmai és Jezdimirovics szerepelt a középpályán, de lehet, most hibáztam. Nem? Akkor jó. Bori Gabi ment jobbról, a testvérem Szabolcs balról, én játszottam tízesben, Illés Béla meg elöl.

MTK Hungária FC vs. MATÁV FC Sopron 3-0 (1-0)

Gólszerzők: Kanta József (’26), Balogh Béla (’68), Czitkovics Péter (’83)

MTK Hungária FC: Végh Zoltán – Balogh Béla, Mladen Lambulic, Juhász Roland, Füzi Ákos (Pollák Zoltán) – Halmai Ákos, Goran Jezdimirovic – Bori Gábor, Kanta József, Kanta Szabolcs (Redzic Daniel) – Illés Béla (Czitkovics Péter) Vezetőedző: Garami József 

MATÁV FC Sopron: Molnár Levente – Földvári Csaba, Bagoly Gábor, Szekeres Tamás, Hanák Viktor (Sifter Tamás) – Bojan Lazic, Fehér Zoltán, Szabó Ottó – Sira István (Bárányos Zsolt), Balaskó Iván (Pintér Zoltán) – Tóth Mihály Vezetőedző: Dajka László

– Lehet, hogy a nevek hallatán néhány MTK-szurkoló elmorzsol most egy nosztalgikus könnycseppet, hanem belépni abba az öltözőbe, amelyikben Halmai Gábor és Illés Béla foglalt helyet, mennyire volt rémisztő, illetve inspiráló?

– Rémisztő egyáltalán nem, már csak azért sem, mert tizenhat-tizenhét éves korunkban elutazhattunk a felnőttekkel egy ciprusi edzőtáborba, hogy kicsit szokjuk a légkört. Inspirálónak viszont egyértelműen inspiráló volt. Addig leginkább csak a tévében néztem őket, az volt a feladatunk, hogy kivívjuk az elismerésüket, azt pedig csak a teljesítménnyel lehet. 

– Ha az a csapat összecsapna a mai MTK-val, mi lenne a vége?  

– Attól függ, melyik együttesben szerepelnék… Mondjuk valószínűleg a 2004-esben, de ettől függetlenül is azt gondolom, az a csapat nyerne, a tapasztalata és a technikai kvalitásai miatt. Azért jelentősen felgyorsult a játék, más a sebesség, a futás minőségében mutatkozik elsősorban különbség, de a taktikai repertoár is szélesebb ma már, ennek ellenére a régiek nyernének, még ha szorosan is. De ez lenne az a meccs, amelyik után vereség esetén sem szomorkodnék.

– Mi az, amit sajnálatodra nem kaptál meg, a maiak viszont igen?

– Modernizálódott a futball, ég és föld a különbség, ennek ellenére nem éreztem semmiben hiányt. Azért nem hiszem, hogy Garami Józseffel mi bármi rosszat csináltunk volna, bár a mai feltételek nyilván egészen mások, a regenerációs lehetőségektől az elemzőprogramokig megannyi területen hatalmas fejlődés ment végbe.

– Akkor egy mai fiatalnak könnyebb érvényesülni? 

– Szerintem nehezebb. Ha az NB I-et vesszük, feltétlenül, elég csak megnézni, hány légiós játszott az én fiatal koromban Magyarországon, és hány játszik ma. A tizenkét csapatos bajnokságban a klubok vért izzadnak a bentmaradásért, így aztán sokan úgy gondolkodnak, a fiatalokkal túlzott rizikót vállalnának, amivel viszont én mélyen nem értek egyet. Játszanak persze az élvonalban kiváló külföldiek is, de sokuk helyett játszhatna nyugodtan magyar fiatal.

– Az MTK klubfilozófiájának hagyományosan része a fiatalok szerepeltetése, aminek a testvéreddel együtt ti is haszonélvezői voltatok, bár feltételezzük, jó lett volna Szabolccsal valamivel többet egy csapatban játszani.

– Persze. Pedig kevés olyan bal láb volt az országban, mint az övé. Mindig akarnok srác volt, a futballt is nagyon akarta, lehet, görcsösen is, és ezért nem lett ennél is nagyszerűbb az egyébként remek karrier. Merthogy a csapatkapitánya lehetett a Siófoknak, sikeresen szerepelt Nyíregyházán, szép pályát futott be. De fociztunk mi eleget együtt, egész kiskorunktól. Számunkra csak a futball létezett. Egész nap a labdát rúgtuk. Nem volt számítógép, Xbox, okostelefon, a labda volt, meg még legfeljebb a gombfoci. Visszagondolva, olyan játékokat találtunk ki a labdával, hogy az elmenne ma egyéni képzésnek. Átvétel után egyből lövés kiskapura, egyérintő, kapáslövés, sokféleképpen játszottunk, és iszonyatosan sokat fejlődtünk, ezért is váltunk képzett játékosokká. Nem jelentett gondot sosem, ha szállt felénk a labda. Sajnos ma már nem futballoznak annyit a gyerekek, mint mi, és ez nem csak hazai probléma, világjelenség mondhatni.

– Soha nem is volt kérdés, hogy futballista leszel? 

– Ajkáról azért elég távolinak tűnt a legmagasabb osztályú felnőtt futball, már-már elérhetetlennek tetszett, de semmi más nem érdekelt, csak a futball. Az is a meglepetés erejével hatott, hogy az MTK kiszúrt bennünket a testvéremmel, így a gimit már mindketten Pesten kezdtük el. Az élet kínál azért lehetőséget, persze élni kell vele, mert láttam nálam tehetségesebbeket is elkallódni. Az is fontos, kik az edzőid, engem például borzasztóan inspirált, hogy amikor az ifiben edzésen letettem a labdát a tizenhatoson kívülre, és háromból egyszer sem sikerült betekernem, Bognár György odaállt, majd magától értetődő könnyedséggel feltekerte a vinklibe. Aztán még egyszer. Amilyen hatást ezzel kiváltott, az felbecsülhetetlen. Naná, hogy én is oda akartam rúgni. Az évek alatt aztán szerencsére sikerült is jó néhány szabadrúgásgóllal jelentkeznem, a rúgótechnikám segített érvényesülni.

– Melyik a kedvenc MTK-s korszakod? A 2007–2008-as bajnoki címmel bearanyozott időszak?

– Persze. Az aranyérem jelentette a csúcspontot, de az amúgy is egy nagyon jó társaság volt, szoros baráti kapcsolatokkal, közös programokkal, ezért is lehettünk sikeresek. Arról álmodtunk, hogy a Bajnokok Ligájában a főtáblára jutunk, csakhogy egy borzasztóan erős, az eggyel korábbi kiírásban negyeddöntőt játszó, Roberto Carlosszal felálló Fenerbahcét kaptunk a selejtezőben, nem volt esélyünk. Nekem amúgy is szívfájdalmam, hogy nem nem lehettem ott a pályán a többiekkel, miután az utolsó nyári edzőmeccsen elszakadt a keresztszalagom. 

Kanta József a 2008-as bajnoki címből 12 góllal és 17 gólpasszal vette ki a részét (Fotó: mtkbudapest.hu)

– Az azt követő, igen sok gyötrelemmel teli periódus az, amire a legkevésbé szívesen emlékszel vissza kék-fehér karrieredből?

– Igen, az a három év keserves volt. Két keresztszalag-műtét és két porcműtét két év alatt, sok minden megfordult akkor a fejemben.

– Az is, hogy befejezed?

– Nem, azért az mindig megvolt bennem, hogy nem adom fel, nem futunk el semmi elől. Amikor meghallod a hírt, hogy újabb operációra van szükség, letaglóz persze, amikor viszont tolnak ki a műtőasztalról, már csak az foglalkoztat, mit kell tenni azért, hogy mielőbb visszatérj a pályára. Hogy a rehabilitáció öt, hat, hét hónapja mennyire kemény, micsoda megpróbáltatásokkal teli időszak, azt csak az tudja, aki ezt átélte. Nekem összesen két év maradt ki, a visszatérésemet követően meg kiestünk az NB I-ből… 

– A szurkolók haragja téged is elért, vagy azért megkíméltek, és másokra zúdult inkább a dühcunami?

– Nem úgy emlékszem, hogy kimaradtam volna bármiből is, de teljesen jogos volt az össztűz. Megérdemeltük a kritikákat, ha az MTK kiesik az élvonalból, azt viselni kell. Nem akartam, hogy engem bárki megkíméljen, vállalni kell a felelősséget, sosem szaladtam el előle. A kétéves kihagyás után nyilván én sem játszottam csúcsformában.

– Azért is lehetett sajnálatos a sérülés, mert akkor talán esélyed nyílt volna külföldön folytatni. Nehéz volt megbékélni azzal, hogy ez kimaradt az életedből?

– Az a két év nagyon sokat rontott az esélyeimen. A BL-selejtező előtt meg nem akartam elhagyni az MTK-t, bár nem is volt konkrét ajánlat. Azt tudom, hogy a menedzserek dolgoztak az ügyön. Aztán ugye kiesett két év, kezdtem közelebb kerülni a harminchoz, mint a húszhoz, olyankor pedig nem állnak már érted sorban a külföldi klubok. Van bennem emiatt hiányérzet, mert szívesen kipróbáltam volna magam a holland bajnokságban, ahol Pető Tamás, Babos Gábor, Fehér Csaba, majd Dzsudzsák Balázs is letette a névjegyét, az egy tökéletes következő lépcsőfok lehetett volna. 

– Azért ha Ajkán a tizenkét éves Kanta Józsikának levetítik a következő huszonöt év filmjét, boldogan hagyja el a mozit, nem?

– Hogy mi számít sikernek, relatív, de hogy egy ajkai srác magyar bajnok lett, válogatott, az MTK csapatkapitánya, átélhetett számos felejthetetlen pillanatot, mérkőzést, győzelmet, mint például a Fradi ellen négy-kettőre megnyert örökrangadó, amikor Könyves Norbert a ráadásban a félpályáról lőtt gólt az előrehúzódó Jova Levente mellett, hogy életre szóló barátságokat köthetett, s mindezt a futballnak köszönhetően, akkor azt kell mondanom, igen, alighanem boldogan hagyta volna el a mozitermet.

Olvasói kérdések

E. Dávid: 2012-ben a Nemzeti Sport már Fradi-játékosként emlegetett. Volt valami alapja?

– Pletykákat hallott az ember, de engem soha nem kerestek a Fradiból, és az MTK sem mondta soha, hogy tettek volna értem ajánlatot.

Sz. Gábor: A mai napig a kedvencem vagy, nálam a nagybetűs klublegenda! Mik a terveid? Maradsz az MTK-nál, edzősködni fogsz, az utánpótlással foglalkozol a jövőben?

– Köszönöm a szép szavakat. Polyák Balázzsal beszélgettem már a jövőről, nagyon érdekel az edzői pálya, az A-licenszes képesítésem is megvan, szeretném felépíteni magam és a lehető legjobb edzővé válni. Megvan bennem az ambíció, de hogy pontosan milyen szerepem lesz a nyártól, még nem alakult ki. A felnőtt futballban, vagy annak közelében képzelem el magam mindenesetre.

M. Zsolt: Illés Béla példája mennyiben befolyásolta a döntésedet, hogy az MTK-ban töltöd pályafutásod releváns részét? Volt lehetőséged külföldre igazolni, ha igen hova, és szerinted milyen célokat tűzhettél volna ki magad elé légiósként?

– Sosem más példáját akartam követni, nem mások, mindig magam irányítottam a karrieremet. Az MTK-ban akartam játszani, a klub ebben partner volt. Hogy háromszor válogatott lehettem, óriási dolognak tartom, külföldről feltehetőleg többször kerülhettem volna be a nemzeti csapatba.

P. Zsolt: Emlékszel még az Ajka és környéke Góliát válogatottra, Kovács Józsi bá’ vezetésével? És a Veres Pálné–Úrkút csatákra?

– Ó, hogyne! Videón megvolt egy Góliát-kupa-döntőnk, amit nemrégiben digitalizáltam, bármikor visszanézhetem most már a telefonomon is. A Veres Pálnéban játszottam, három gólt rúgtam azon a meccsen, öt kettőre győztünk a nagyon jó képességű Úrkút ellen.

FORRÁS: bunteto.com