HÍREK

Elhunyt Laborc Lajos - megemlékezés

2023-05-17

Elhunyt Laborc Lajos - megemlékezés

Murányi András írásával emlékezünk Laborc Lajosra, aki korábban edzőként dolgozott klubunk utánpótlásában.

Lajos bá’

 

Ő az ott, a kép bal szélén, vajszínű kabátban, a rá jellemző mosollyal az arcán – mondjuk, rögvest korrigálnom kell magam, mert valóban jellemző volt rá ez a mosoly, de inkább kemény, szigorú arcvonásokkal néztünk szembe; igyekezett futballistát és embert nevelni azokból a fiatalokból, akik a keze alá kerültek.

 

Kilencvenegy tavaszán vagyunk; egy francia kisváros, Hirson ad otthont egy príma nemzetközi futballtornának, és én nemsokára kihagyok egy rendkívül fontos tizenegyest. Az MTK-VM ifi három napszemüveges, eszméletlenül menőn kinéző csapatkapitánya vagyok – csak rajtam van napszemüveg… –, és most, a képet nézegetve döbbenek rá, hogy bár csak egy évig játszottam nála, kamaszkorom alighanem legmeghatározóbb időszakának legfontosabb emberét tisztelhetem benne. Nem csupán edzőm volt abban az évben, hanem kvázi a második apám, aki alkalmilag nem hordott le a kihagyott tizenegyesért, pedig az elődöntőbe jutás múlt rajta. Szimplán, mintegy atyaian odasúgta, pedig magában nyilván majd’ szétrobbant az idegtől: „Eddig is belőtted, ezután is belövöd – van olyan, hogy kimarad. Ne ess össze.” Éppen összeesni készültem.

 

Laborc Lajos akkoriban a MÁV északi járműjavító újítási csoportvezetőjeként dolgozott, és mellékállásban, de mindig ezer százalékon égve, hallatlan koncentrációval és energiával trenírozta az MTK ifistáit. Apja, Lajos az Újpest színeiben négy válogatottságig vitte, ő maga a Törekvés-serdülő, az MTK-ifi és a Csepel-tarcsi után több NB II-es klubban játszott, miközben megfordult a legendás Aranycsapat-szélső, Budai „Púpos” László edzette Kossuth KFSE-ben. Kőkemény, olykor a fizikai teljesítőképesség határait átlépő edzéseket tartott, a taktikai utasításai időnként az idegeinkre mentek, ahogyan azt sem volt mindig könnyű elviselni, hogy az edzések és a meccsek alatt is végig beszélt – gyorsan, pörgőn, mindenre reagálva, akárha Szepesi György lenne a pálya szélén állva. Állva? Föl s alá rohant az oldalvonal mentén, bemutatta a felugrásokat, a kitámasztásokat, a levegővételeket; egyszer véletlenül mellen ütött egy néző szülőt, miután nem csupán azt jelezte a középhátvédnek az ellenfél előrevágott labdája nyomán, hogy „curikkolj, curikkolj!”, hanem a hátramenet utáni fejelés bemutatásakor a két karját is hátravetette. Gyűlöltük a középpályásoktól is – mindenkitől is! – elvárt követő emberfogást (!), de respektáltuk, amikor 0-2-nél, tíz perccel a vége előtt is úgy tudtunk nyomni az Újpesti Dózsa ellen a Salgótarjáni úti földesen, hogy 3-2-re fordítottunk. És, naná, röhögtünk, amikor egy-egy kapu fölé bombázott labda után bekiabált: „Azért ne rendezzünk már repülőnapot!”

 

Nehéz dolga lehetett velünk, tizenhat évesekkel. Részint roppant szenzitív korban voltunk, részint tettünk is azért, hogy ne legyen velünk könnyű. Amikor éppen nem otthon játszottunk bajnokit, akkor – Franciaország mellett – Olaszországban voltunk tornán, azon a tavaszon kétszer is, és hát megesett, hogy a kötelező takarodó után kilógtunk a kocsmába, ahol néhány pohár bortól már az asztal tetején táncolva tanítottuk magyar népdalokra a bolond-imádott itáliaiakat: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” Másnap speciel berúgtam a helyosztó tizenegyesét is (csak a történeti hűség kedvéért említettem; persze elsőként, csapatkapitányként, ahogy illik). De megesett az is, hogy Punta Marinán kóricálva elkötöttünk egy csónakot, hogy aztán kétségbeesve konstatáljuk, egyre beljebb és beljebb sodródunk az Adriai-tengerbe, életünk legdrámaibb, legedzésszerűbb visszaevezését abszolválva a partra. És hát a hamisnapszemüveg-árussal is elhitettük – bocs a mából, haver! –, hogy holland forintban fizetünk neki.

 

Lajos bá’ megkövetelte a munkát és az eredményt, cserébe látványosan nem nagyon vette észre, hogy kicsit hülyék vagyunk, olykor még Marlborót is szívunk. Pedig Punta Marináról hazafelé jövet, éjszaka beugorva Velencébe, a csatornák közt sétálva biztosan észrevette, hogy időnként jelentős gondot fordítunk a dohányzásra is.

 

Hisztisen kerültem hozzá. Hisztisen, mert a Csömöri úti MTK-serdülőbázisról úgy kerültem fel az ifik közé a Salgótarjáni útra, hogy kerettagnak mondhattam magam a Ziegler János-féle, Babost, Vezért, Hrutkát, Dragónert, Mátyust, Szamosit, Vincze Ottót, Tóth Misit, Zavadszkyt (Isten nyugosztaljon, barátom!), Lendvai Mikit (na, ő meg most ment el…) felvonultató, később az Alessandro Del Pieróval bikaerős olaszokat kiejtő, Eb-ötödik korosztályos válogatottban, és úgy gondoltam, rögvest az MTK ifi I-ben, a tizennyolc évesek között van a helyem. A nyári felkészülést végigcsináltam az ifi egyben, majd a keretszűkítés után Kenyeres Imre visszairányított az ifi háromba: „Kell neked egy év Lajosnál.” Nem akartam visszamenni, ordítottam, toporzékoltam – Lajos bá’ empatikusan, de határozottan rántott vissza a földre, hogy megtegyen csapatkapitánynak, és kiverje belőlem a folyamatos jó játékot, az MTK-karszalaghoz méltó példamutatást, a további korosztályos meghívókat, és mindent, ami továbbvisz. Talán csak most látom, a kemény tréner arca mögött micsoda pedagógia rejtőzött; egyszerűen csak rávezetett arra, hogy ha nem hisztizem, ellenben dolgozom, akkor nekem is jó lesz, no pláne a közösségnek is jó lesz. Igazából akkor, tőle értettem meg, hogy bármilyen helyzetben is vagyok és leszek még az életben, bármi is történjen velem (…), kötelességem továbbmenni, és kihozni bármiből is a maximumot.

Hétfői hír, hogy elment Laborc Lajos; igen, ő az ott, a kép bal szélén, vajszínű kabátban.

És tudom, Lajos bá’, hogy nem kell itt az érzékenykedés – inkább curikkoljak vagy ilyesmi –, de most azért igen nagy gombócok vannak a torkomban.

Tiszteletem!

/Murányi András/

Kapcsolódó cikkek

következő Mérkőzés

2024-11-24 13:00 DUNAHARASZTI MTK SPORTTELEP

DUNAHARASZTI MTK

VS

MTK BUDAPEST II

Ne maradjon le egy eseményről sem! Iratkozzon fel ingyenes hírlevelünkre:

Szponzorok

Prohuman