HÍREK

Nyíregyházára az utazik, aki tényleg komolyan gondolja. Aki a vonatos túrát választja, annak ez a meccs délelőtt tíz utáni indulást és este tizenegyes visszaérkezést jelent, de autóval sem egy szempillantás az út. Ezúttal tizenegyen döntöttünk úgy, hogy a nyíregyházi vendégszektorba megyünk.

A beléptetés egyszerű – legalábbis azoknak, akik előre kinyomtattuk a jegyünket. Nekünk csak csippantás a vonalkód-leolvasó alatt, és már mehetünk is be. Azokat, akik helyben szeretnének jegyet venni, komolyabb tortúrára küldik: jó húszperces várakozás a vendégszektor bejárata előtt, hogy jöjjön pénztáros, aztán szólnak, hogy nem fog átjönni senki, séta át a stadion túloldalára, jegyvásárlás a hazaiak közt, séta vissza a vendégszektorhoz, és végre sikerül belépni. Kicsi a létszám, de a hazai oldalon sincs nagy tömeg, némi jóindulattal, talán ha ezren lehetünk. A szemközti kanyar teljesen üres – és valljuk be, ugyan soha nem voltunk egymás kedvencei a nyíregyházi táborral, ez a némaság, amihez a szövetség és az ultrák háborúja vezetett, így is rémes. Eközben amúgy a rendezőkkel szemben feleannyira sem nagyok az elvárások, mint a szurkolók felé, a lelátók mögött konkrétan semmilyen elválasztás nincs a hazai és a vendégszektorok közt, még csak biztonsági emberek sem állnak ott. Nem mintha bármi probléma lett volna egymással, de akkor is furcsa látni ezt így: ha már a szurkolói regisztrációnak sikerült ok nélküli macerába küldeniük a drukkereket és kiölnie a hangulatot, akkor cserébe legalább az egyetlen értelmes szerepét, a hazai és a vendégszurkolók szétválasztását sem képes ellátni.

Pedig ilyen stadionban, ahol a túlsó kapunál lévő eseményeket már csak tippelgetni tudjuk a távolság miatt, nem árt, ha a szurkolók el tudják szórakoztatni magukat. Maga a meccs egyáltalán nem indul szórakoztatóan, legalábbis a vendégoldal számára. A Nyíregyháza úgy játszik, mint ahogy mi szoktunk, sok szép passz, jó labdatartások, nálunk pedig erőteljes tanácstalanság. Tényleg nem értjük, hogy mi van, ennél a csapatunk sokkal jobbra képes. Az első negyven percben a focink arról szól, hogy hátul passzolgatunk, majd kicsit középpályán passzolgatunk, aztán valaki ezt megunja, felíveli a labdát Torghelle vagy Horváth felé, akiket viszont a védőik szinte megfojtanak. A védelmünk persze stabil, de elég egy ronda kihagyás hátul, és már meg is van a hazai vezetés.

A negyvenedik percben, egygólos hátrányban kezd a csapat úgy focizni, ahogyan valójában tud. Végre megyünk bátran előre, pontosra vált a játékunk, csak épp szerencsénk nincs, még egy kapufánk is van a félidő végén. A szünetben – miközben a pályán a helyi gyerekeknek a szokásos tizenegyesrúgás helyet „Ki tud közelebb lőni a pálya középpontjához”-versenyt rendeznek – már arról beszélünk, hogy ha ez a játék marad végre, akkor a minimum az iksz, de valószínűbb a győzelem. A játék maradt, de a szerencse nem jött meg hozzá.

Pedig a második félidőben már azt csinálja a csapat, ami máskor győzelemre gond nélkül elég. Csak épp ezúttal vagy nincs szerencsénk, vagy a nyíregyiek kapusa áll elő valami hatalmas bravúrral, vagy kapufa, már másodszor – és persze nagyon hiányzik a játékunkból valami váratlan húzás. Itt jön elő a „Kanta-faktor”: ha hiányzik az a játékosunk, aki talán az egész magyar mezőnyből a legjobban lát a pályán, és jó napjain szinte bármilyen helyzetből képes veszélyeset húzni, akkor bajban vagyunk. (Igen, tizenöt éve ilyenkor ugyanezek voltak a beszélgetéseink, csak akkor még Illés Béla neve volt ebben a mondatban.) A pályán lévők harcossága ebből visszahoz annyit, ami a gólra jó, akkor tényleg azt érezzük, hogy benne van a meccsben a győzelem. De most szerencsénk, az végképp nem volt. Pedig annyi helyzetből, amennyink volt, máskor két meccset is megnyerünk.

A lefújás után bónuszként azokra, akik még elmentek WC-re, a rendezők véletlen rácsukják a vendégszektort, majd elmennek, némi közös erővel tudjuk arrébb tolni a kaput. És nem igazán tudjuk, hogy mit szóljunk ehhez az eredményhez. Mert nézhetjük úgy is, ami történt, hogy zsinórban a második idegenbeli meccsünkön bukunk el két pontot, ami a végén a második helyhez vagy a dobogóhoz nagyon hiányozhat. Vagy nézhetjük úgy is, hogy az egész bajnokságban ez a két meccs volt csak olyan, ahol a papíron gyengébb ellenfél ellen nem nyertünk, eddig végig sikerült hozni a kötelezőket.

De persze a legjobb úgy nézni mindezt, hogy ha a Szolnok nem jut kupadöntőbe, a Paks a maradék öt meccséből egyet is elveszít, mi pedig csak egyet is megnyerünk, akkor megvan az Európa Liga selejtezője.

A nyáron sokkal messzebbre szeretnék utazni.

Sztojcsev Iván

(Fotó: Huszár Gábor)

Korábbi írások a szurkolóktól:

Ferencvárosi TC – MTK Budapest 

MTK Budapest - Lombard Pápa termál FC 

Dunaújváros PASE – MTK Budapest 

MTK Budapest – Győri ETO FC