HÍREK

LOKI-MTK 3:1

„Juhé! megint Debrecen – MTK meccs", mondtam magamban. Ilyenkor az emberben összetorlódnak az emlékei, ahogy  ülünk a régi Loki-stadionban, és reménykedünk abban, hogy talán most Dombi Tibi nem fog megint beesni a tizenhatoson belülre, mint ahogy évtizedeken keresztül tette. Persze az sem véletlen, hogy a beceneve „Bohóc" volt, bár ennek a mutatványnak ritkán örülhettünk. Vagy éppen a keservesen kiszenvedett győzelmek sora…

Ha valaki a cívisvárosban tudott nyerni, annak nagyon meg kellett harcolnia a győzelemért. Az én fiatalkori emlékeim meghatározó élményei ezek a párharcok voltak.

Térjünk rá a meccsre!

Szokásos izgalommal ültem le a tévé elé. Még akkor is, ha tudtam, ez az utolsó Ligakupa kiírás. Sajnos, nem tudták ennek a sorozatnak megadni a rangját, és ezt az MLSZ-ben is belátták. Látva a nézőszámot nem is meglepő, pedig ez a meccs más volt.

Az első félidőben — magyar viszonylatban — lüktetőnek mondható játékot láthattunk. Itt meg kell említenem, ebben a játékrészben minden benne volt. Persze mindenki tudja, mire gondolok: annak a bizonyos tizenegyesnek a befújása, meg persze a mi Sanyink pazar gólja, ami biztos bekerült volna, a „Bólints Tibi!” rovat legszebb góljai közé.

De sajnos jött a második félidő — Sanyi nélkül — és teljesen beszoruló MTK-t láttam. Bele volt kódolva a játékunkba, hogy ebből jól kijönni nem lehet. A legnagyobb bánatomra így is lett. Talán a 74. percben kaptuk meg a kegyelemdöfést. Nagyon szép lövés után, de az is igaz persze, hogy addigra nagyon felforgatott csapattal játszottunk. Mondjuk, ezt elmondhatjuk az ellenfél csapatáról is.

Itt jegyezném meg, hogy a fent említett Dombi Tibor is beállt a Lokiba, hogy barátai fiaival játszadozzon kicsit. Igen ő az utolsó Mohikánok egyike az én szememben.

Mit lehet mondani a visszavágóra? Ott a helyünk a lelátón, mert ez is a mi csapatunk, és győzni fogunk!!!

Hajrá MTK

Kamarás Dániel

Korábbi írások: