HÍREK

Bevallom, halogattam a találkozásunkat. Igazából aznap, amikor megtörtént a baj, augusztus 27-én akartam bemenni hozzá, de olvastam, azt kéri a család, biztosítsuk neki a nyugalmat annak érdekében, hogy mielőbb felépüljön. Megértettem, nem mehetek.

Egervári Sándor gyermekei, Krisztina és Gábor közös közleményt adtak ki, amit az Nemzeti Sportnak küldtek el: „Édesapánknak hétfő reggel agyvérzéses stroke-ja volt, természetesen bízunk és hiszünk a felépülésében. Köszönjük, hogy rengetegen aggódnak érte, és szeretnék, hogy a lehető leghamarabb meggyógyuljon! Egervári Sándornak jelenleg nyugalomra, pihenésre van szüksége, s családja szeretné, ha ezt mindenki tiszteletben tartaná.”

Azóta készülök rá, hogy lássam, de ebben volt valami vizsgaidőszakos halasztás: „még iszom egy kávét, elszívok egy cigit, és utána tanulok.” Persze gyűlölöm ezt az állapotot, de bennem Sanyi bácsi úgy él, ahogy a régi „Hungin” állt a kispad előtt – mondjuk 1999-ben –, amikor bajnoki címet szereztünk. Szájában rágógumi, a pályán, Illés, Halmai, Kenesei, és verjük a Fradit.

Azon is sokat gondolkodtam, hogy mit vigyek neki?
Krémes, banán = komplett hülyeség, talán a hetvenes években elment volna, de ma...?
Végül csináltattam neki egy mezt. Ráírtuk, hogy Egervári 100, mert azt szeretnénk, ha minimum száz évig élne, hiszen szeretjük, tiszteljük, sokat köszönhetünk neki, ahogy a magyar labdarúgás is. Ehhez amúgy már csak 32 évet kell teljesítenie.
Összepakoltam, elindultam, nem voltam jó hangulatban, de szerencsére már a kórház bejáratánál összefutottam Csábi Józseffel, aki éppen tőle jött.

– Hogy van? 

– Egyre jobban – jött a válasz, ami feldobott, így felgyorsítottam a lépteimet, remélve, hogy minél hamarabb találkozunk.

Amikor beléptem, a kórterem üres volt. 

– A fia, Gábor levitte a büfébe – mondta az ápolónő, és meg is találtam őket.

Azonnal felismert, kezet nyújtott, de nem tudtam leplezni a zavaromat, így gyorsan kipakoltam a mezt a pici asztalra. 

– Nagyon kedves vagy - kezdte, majd így folytatta: – A legjobb helyen vagyok, ami csak létezhet. Az orvosok, nővérek, a gyógytornászok, a logopédus, mindenki azt akarja, amit én, hogy a lehető leghamarabb felépüljek.

– Ismerlek pár éve, van ehhez türelmed?

– Hitem van. Abban bízom, hogy gyümölcse lesz annak, hogy mindekitől pluszmunkát kérek. Minden nap arra buzdítom a segítőimet, hogy sokkal jobban terheljenek, mint tervezték. Ebben látom az utat, ami nagyon hosszú lesz, de elindultam rajta.

Itt veszi át a szót Gábor, Egervári Sándor fia:

– Eleinte Apu nagyon szerette volna siettetni a dolgokat, de mára megértette, hogy ehhez idő kell.

Nézem az apát és a fiát, és azt látom, hogy Sanyi bácsi valóban a legjobb kezekben van. Amellett, hogy a kórház szakmai stábja mindent megtesz a gyógyulása érdekében, a családja is mellette áll, de nap mint nap tapasztalom, érzékelem, hogy a szurkolók, a volt kollégái, a játékosai is támaszt nyújthatnak a nehéz időkben.

– Napról napra javulok. Egyre több olyan dolgot tudok egymagam megoldani, melyek eleinte csak segítséggel sikerültek. Hidd el, fel fogok épülni! – mondja, és a szemében látom azt a csillogást, amit annak idején a bajnoki, válogatott meccsek előtt.

Elbúcsúzom, mert nem akarom sokáig felfüggeszteni az apa-fia beszélgetést. Kifelé menet gesztenyéket rugdosok, hogy valahogy visszatérjek a hétköznapi rutinba. Eszembe jut, hogy bárki, bármit is gondol, de ebben a helyzetben is Sanyi bácsi a VEZETŐEDZŐ, hiszen túlmunkát követel az orvosi stábtól. Ebben az esetben viszont nem lehet nagy a baj, hiszen most is azt csinálja, amit korábban, meg amit a jövőben is fog...

Utóirat.

Sanyi bácsi!
A hétvégén a Budapest Honvédot fogadjuk az Új Hidegkuti Nándor Stadionban. A Honvédban több, mint félszázszor, az MTK-ban száznál több alkalommal léptél pályára.
Segítene, ha nyernénk szombaton? Egy szavadba kerül.

[image]