HÍREK

Tényleg tizenöt esztendősen váltott posztot?

- Így igaz. Édesapám korán megszerettette velem a labdarúgást, öt-hat éves koromban már fociztam. Eleinte a mezőnyben játszottam, többnyire középső védőként vagy védekező középpályásként számítottak rám. Aztán az egyik nap az U17-es csapatunk kapus nélkül maradt, nekem pedig pont belefért még egy meccs az életembe. Az edző megkérdezte, nincs-e kedvem odaállni a gólvonal elé, a poszt pedig annyira megtetszett, hogy ott ragadtam. Az okát ne kérdezze, talán az fogott meg, hogy így mindenben különböztem a többiektől: más mezben játszottam, kézzel is beleérhettem a labdába, és egyéni képzéseket is kaptam.

Sosem akart világhírű Bayern München-játékos, vagy német világbajnok lenni?

- A szüleimtől azt tanultam, hogy ha belekezdek valamibe, akkor azt száz százalékos erőbedobással csináljam. Ezt már gyerekként megfogadtam, lépegettem is előre, de a legmagasabb szintbe csak a baráti fociknál„kóstoltam bele”. Gyerekként gyakran játszottuk, hogy az egyikünk beállt a kapuba mint valamelyik topcsapat kapusa, a másik pedig kapura lőtt neki, mint egy másik együttes csatára. Ilyenkor a kapus kommentátor is volt egyben, úgyhogy azokon a meccseken világsztárnak érezhettünk magunkat.

A szülei is sportoltak?

- Édesapám hobbi szinten focizott, de mivel a nagypapám korán elhunyt, hamar dolgoznia kellett, nem álmodozhatott profi karrierről. Édesanyám nem igazán rajongott a futballért, vasárnap reggelente a használt ruha vásárt jobban várta, mint a meccseimet, de mindenben támogatott. Ha kellett, a kilyukadt kapuskesztyűmet varrta meg, máskor a salakos nadrágomat és mezemet mosta ki. A cipőmet mindig én pucoltam, de egyébként mindenben számíthattam rá.

Mi vitte rá arra, hogy az iskola mellett újságkihordóként dolgozzon?

- A szüleim szerették volna hamar megértetni velem a munka jelentőségét. Ha új cipőt akartam, nem kaptam meg egyből, azt mondták, dolgozzak meg érte. Így tizenöt esztendősen a környékünkön ingyenes magazinokat és hirdetésekkel teli újságokat osztogattam, és két-három hónap után össze is spóroltam annyi márkát, hogy megvehessem a cipőt. Olykor a kertbe bedobott újságot egyből széttépte a kutya, máskor bőrig áztam az esőben, de megtanultam, hogy néhány cent is értékes lehet. Ez azóta sem változott, ha sétálok az utcán, az öt forintosért is lehajolok. Már csak azért is, mert úgy tartják, a járdán talált aprópénz szerencsét hoz.

Babonás?

- Csak minimálisan. Amíg nem kapunk ki, mindig ugyanazt a nadrágot és pólót viselem a meccseken, de ennyi. A zoknit és az alsónadrágot természetesen cserélem.

Mikor gondolkozott el az edzői pályán?

- Amikor a Kickers Emden játékosaként megsérült a könyököm, és az orvosok közölték, hogy a heti öt-hat edzést felejtsem el, felajánlották, hogy dolgozzak kapusedzőként. Elfogadtam az állást, később aztán asszisztens edzőre is szükség volt, majd a csapat vezetőedzője lettem. Eközben elvégeztem a C-és a B-licencet, majd a Német Kupában a Schalke-t kaptunk ellenfélként. Életem első élő TV-interjújára készültem, és kihasználva az alkalmat, élő adásban kérdeztem meg a gelsenkircheniek akkori vezetőedzőjét, Felix Magathot, hogy megengedné-e, hogy tanulmányútra menjek a csapatához. Mivel nem akart az egész ország előtt visszautasítani, beleegyezett, idővel pedig a Schalke második csapatánál dolgoztam másodedzőként. Mondanom sem kell, hogy az mennyire más kávéház volt. Később a pro licencet is elvégeztem, igaz, az első vizsgán megbuktam.

Miért?

- A mágnestáblán kellett elmagyaráznom a taktikát, csakhogy alaphibát vétettem. A saját csapatunkat ugyanis mindig alulról felfelé rakjuk fel, vagyis a kapust a tábla aljára tesszük. Nos, én a tetejére raktam. Mivel hatan ültek velem szemben, esélyem sem volt kimagyarázni a hibámat, de egy évvel később javítottam, amit akkor elszúrtam.

Négy évvel ezelőtt, szövetségi edzőként kapott először megbízatást Magyarországon. Melyek voltak az első benyomásai?

- Az ajánlat előtt korábban háromszor jártam Budapesten turistaként, úgyhogy tudtam, mire számíthatok. A pro licences képzést vezető tanárom szólt először az itteni lehetőségről, majd az akkori szövetségi kapitány, Bernd Storck jelezte, hogy szívesen megnézné, mit tudok élesben. Az első megbeszélést sosem felejtem el, a korosztályos válogatottal az ESMTK ellen játszottunk edzőmeccset, az öltözőbe pedig beült Bernd Storck és Andy Möller. Utóbbi legendának számít Németországban, a másik az aktuális szövetségi kapitány volt, úgyhogy annyira talán még egyetlen taktikai eligazításon sem izzadtam le, mint akkor. Utána Bernd megjegyezte, hogy az eligazítás terén még fejlődnöm kell, de amikor mondtam neki, hogy nem egyszerű a társaságukban beszélni, ő is nevetett.

A magyar kultúrával hamar megbarátkozott?

- Nagyjából öt-hat perce voltam Telkiben, amikor rájöttem, hogy muszáj megtanulnom magyarul. A kollégáim kedvesek voltak, de többet akartam érteni a körülöttem folyó beszélgetésekből, szerettem volna bekapcsolódni a társalgásba, és nem akartam, hogy minden viccet le kelljen fordítani. Így aztán a telefonos alkalmazás segítségével minden nap négy magyar szót tanultam. Persze a legtöbbet az élőbeszéd segít, elvégre a <Tali holnap!> egyetlen szótárban sincs benne ebben a formában. Az -unk, -ünk ragozással is meggyűlik még a bajom, ugyanakkor számomra fontos, hogy minél többet tudjak arról az országról, amely befogadott, és ebbe a nyelv is beletartozik. Ha Németországba utazna egy magyar, elvárnák tőle, hogy németül beszéljen, akkor nekem miért ne kéne próbálkoznom ebben az országban a magyarral? Megértik, ha azt mondom, hogy <Kérek szépen egy víz>, és a visszajelzések alapján értékelik, hogy próbálkozom.

Mi jelenti a kikapcsolódást szabadidejében?

- Többnyire a meccsnézés. Amikor csak tehetem, személyesen nézem meg a leendő ellenfeleinket, úgyhogy hétvégén szinte mindig járom az országot. A mostani nyarat a karantén miatt a Balatonon, Gyenesdiáson töltöttem, sikerült is kikapcsolódni, a hétköznapokban pedig a futás segít kiszellőztetni a fejemet. Korábban nem szerettem futni, ám a karantén alatt nem nagyon volt más sportolási lehetőség. Mivel kilenc és tizenkettő között nem mehettem bevásárolni, abban az idősávban rendre kimentem a Margitszigetre kocogni kicsit. Idővel aztán annyira belejöttem, hogy elhatároztam, indulok a félmaratonon. Emiatt kicsit az étrendemet is átalakítottam, amennyire csak tudom, kerülöm a cukros ételeket. Ha a játékosaimtól elvárom, hogy topformában legyenek, nekem is ki kell néznem valahogy.

Hogy ment a félmaraton?

- Nehezen. A budai oldalon volt egy hosszú emelkedő szakasz, amelynek kétszer kell nekivágni a táv alatt. Kilenc kilométer után nem olyan vészes, de amikor a tizenhetedik kilométer megtétele után kellett elindulni felfelé, éreztem, hogy baj lesz. Végül sikerült teljesíteni a célt, és két óra alatti idővel értem célba.

Németországba milyen gyakran jár haza?

- Igyekszem kéthavonta meglátogatni a szüleimet, mert édesapámnál három évvel ezelőtt Parkinson-kórt diagnosztizáltak. Sajnos tavasszal és ősszel mindig romlik az állapota. Az internetes videóhívásokkal minden nap beszélünk, otthon a meccseinket is nézik, de nem tudhatom, hogy mennyi ideig ismeri még meg az arcomat. Olykor megesik, hogy beszélek apuval, és a meccsünk másnapján már nem emlékszik az eredményre. Az egyetlen gyerekük vagyok, anyukám egyedül gondozza, számomra ő a legnagyobb hős, úgyhogy amikor csak tudok, szeretnék segíteni neki. Ezeket nem panaszként mesélem, nyilván mindenkinek megvan a maga gondja a privát életében, ám ezt az oldalt talán kevésbé ismerik azok, akik jegyet váltanak a stadionba, és csak a kispad mellett toporzékoló edzőt látják. Ám ezért is csodálatos a futball: az ember belép a stadionba vagy az edzőpályára, és abban a néhány órában elfelejtheti azt, ami az arénán kívül nyomja a lelkét.

++++++

Az MTK vezetőedzője többször járt az Egyesült Államokban, és a túrák alkalmával mindig igyekezett valamilyen sporteseményt beiktatni a programba. Az egyik emlékezetes „szelfi” például egy NBA meccs előtt készült.

„Élőben akartuk látni LeBron Jamest, ezért jegyet vettünk az akkori csapara, a Cleveland Cavaliers meccsére. Csakhogy a belépőnk a felső karéjok egyikébe szólt, így nem sok esélyünk volt a közelébe férkőzni. Mondtam a barátaimnak, hogy teszek egy próbát, de ők csak nevettek. Elindultam lefelé, és mivel senki állított meg, lejutottam egészen az első sorokig, ott viszont már belebotlottam a biztonsági őrbe. Elmagyaráztam neki, hogy Németországból jöttem, és szeretnék egy közös képet készíteni a Cleveland sztárjával. Megértő volt, azt mondta, hogy a pálya szélére nem engedhet oda, de amíg a többi biztonsági őr nem ér oda, addig próbáljam meg úgy pozicionálni a képet, hogy az én arcom és Lebron James is benne legyen.”

++++++

Miután 2019-ben távozott az MLSZ-ből, Michael Boris Japánban vállalt munkát, a Tokyo Verdy asszisztensedzőjeként.

„Ha valaki azt hiszi, hogy a németek rendszeretőek, nyugodtan utazzon el Japánba. Sosem felejtem, amikor az ATM előtt vártam a soromra, és a padlóra fel volt festve a jel, hogy a várakozás alatt kinek hova kell állnia. Két ember állt előttem, mögöttem sehol senki, ezért beálltam a második ember mögé – csakhogy a jel szerint nekem tőle jobbra kellett volna állnom. Percekig győzködtek, hogy rossz helyen várakozom, végül már a biztonsági őr is odajött, és udvariasan de határozottan megkért, hogy tartsam be a szabályokat. Az edzésekkel viszont semmi gond nem volt. Ha a játékosoknak azt mondtuk volna, hogy sprinteljenek kétezer métert, egy szó nélkül nekivágtak volna.”

Szó-tár

Budapest: Imádom ezt a várost, és ez nemcsak üres szólam. Hetente legalább egyszer napnyugtakor kimegyek a Citadellához, és gyönyörködöm a kilátásban. Tetszik, ahogy az ég színe változik napnyugtakor, a kivilágított város látképe pedig szebb, mint bármelyik képeslap. A fényárban úszó Parlament látványával sem lehet betelni, olyan mintha egy három dimenziós puzzle-t néznék.

Buli: Amikor négy éve Örményországban az U19-es válogatottal kivívtuk az elitkörbe jutást, a srácok odajöttek hozzám, és azt kérdezték, belefér-e egy kis buli. Akkor érkeztem Magyarországra, csak vakartam a fejem, hogy megengedjem-e nekik, de végül kiderült, hogy nem volt mitől tartanom. Náluk az jelentette az ünneplést, hogy kitettek középre a mobiltelefont, és másfél órán keresztül magyar dalokat énekeltek. Ez tetszett, mint ahogy az is, hogy hozzám hasonlóan a magyar játékosok többsége is szereti a levest.

Zene: A Jazz kivételével valamennyi műfajt szeretem. Lehet, hogy csak azért, mert még nem hallottam igazán jó Jazz zenét, vagy talán mert számomra hiányzik belőle a rendszer. Olyan hangzása van, mintha bárki játszhatna bármit bármikor, márpedig a szabályok hiánya furcsa egy németnek.

Édességek: Ahogy említettem, igyekszem csökkenteni a cukormennyiséget, de a csokinak nem tudok ellenállni. Ha valaki kitesz egy tábla csokit az asztalra, de nem nyitja ki, nincs baj, de ha kinyitja, és aztán elmegy a mosdóba, néhány kocka biztosan hiányzik majd, amikor visszajön.

Nagy ellenfél

„Talán furcsa amit mondok, de a nagy ellenfél kifejezésről nekem az Ajka ugrik be. Az előző idényben kétszer játszottunk ellene az NB II-ben, de egyszer sem győztük le, egy vereség és egy döntetlen volt a mérleg. Nem tudom az okát, de ez a mai napig nem hagy nyugodni, úgyhogy remélem, hogy magyarországi karrierem során lesz alkalmam visszavágni. Emellett a Honvédot is említhetném, mert az egész edzői karrierem egyik legnagyobb meccse a kispestiek elleni Magyar Kupa-elődöntő volt idén tavasszal. Közel jártunk a fináléhoz, végül tizenegyespárbaj után kiestünk.”

Ajánló

„Az olvasásra kevesebb időm jut, filmeket szívesebben nézek. A nagy kedvencem a Remény Rabjai, amelyet már legalább tizenötször láttam. Egyfelől, mert Morgan Freeman az egyik kedvenc színészem, másfelől nem lehet annyiszor megnézni ezt a drámát, hogy ne kösse le az embert. A főszereplő ártatlanul kerül börtönbe, ott idővel kilátástalanná válik a helyzete, mégis megtalálja a kiutat. Lenyűgöző alkotás.”

Tévénézés

„A magyar bajnokságok mellett a Bajnokok Ligáját és a Bundesligát követem, ám szabadidőmben nem mindig szeretek meccset nézni, mert az agyam egyből dolgozni kezd, és elemzem a látottakat, ahelyett, hogy szórakoznék. Az amerikai focit ellenben pont azért szeretem, mert az alapvető szabályokkal tisztában vagyok, annyira viszont nem értek a sportághoz, hogy szakmai szemmel nézhessem. Amikor nem sport megy a tévében az Amazon vagy a Netflix filmkínálatából választok. A sportról szóló dokumentumfilmeket nagyon kedvelem, sokat tanulhatunk belőlük.”