HÍREK

Vezérszerepre, válogatottságra és minél több kapott gól nélküli mérkőzésre vágyik az MTK saját nevelésű kapusa, Demjén Patrik, aki Magyar Kupa-győztesként tért vissza tavaly a Hidegkuti-stadionba. 26 évesen bőven van még ideje ezen a poszton, mégis azt reméli, ez a szezon a jelentős előrelépés jegyében telik. Ezekről, no meg a kapuslét szépségeiről és gyötrelmeiről beszélgettünk vele.

– Győztes rajt az MTK-val Zalaegerszegen, ahova neked, mint a klub korábbi Magyar Kupa-győztese, valamennyire más lehet visszatérni.
– Mindig jó érzéssel tölt el, ha Zalaegerszegen lehetek, talán mondhatom, ez már nem is fog megváltozni. Mindig különleges meccs lesz az életemben a Zete elleni, ezúttal ráadásul sikerült nyernünk a ZTE Arénában, ami az előző szezonban nem jött össze. Nagyon fontosnak gondolom, hogy győzelemmel kezdtük a bajnokságot.

– Lelkizős típus vagy amúgy? Akit mélyebben megérint, amikor a korábbi játszótársak ellen kell szerepelnie?
– A mérkőzés napján már nem foglalkozom ezzel, azt megelőzően azért ott motoszkál a fejemben, hogy abban a stadionban fogok újra fellépni, amelyikben elkezdődött az élvonalbeli karrierem. A meccs közben nyilvánvalóan nem gondolok már rá. Olyankor csak az érdekel, hogy ami szituáció adódik a kapum előtt, azt a lehető legjobban megoldjam. A kapusnak is gyorsan kell tudni dönteni, még ha a korábbi meccsek tapasztalataiból, az edzéseken tanultakból sok mindent elő is lehet hívni. A meccs utáni percek megint más, akkor már szívesen ejtek néhány szót a korábbi csapattársaimmal, edzőimmel.

– Abban a kérdésben, hogy visszatérj-e az MTK-ba, mennyire gyorsan döntöttél tavaly?
– Nem kapkodtam el… Egy-egy nagyobb döntés előtt beszélek a szüleimmel, a menedzseremmel, megrágjuk a kérdést, mérlegeljük az érveket, ellenérveket, eldöntjük, mik a prioritások. Szakmailag szerettem volna előrelépni, azt szerettem volna, ha nagyobb a felelősségem a csapaton belül, az volt az egyik szempont, vezéregyéniség lehetek-e. Az elmúlt idényben nagyjából sikerült csak annak lennem, azt szeretném, ha idén vitathatatlanul azzá válnék. A nyáron legalábbis így készültem, próbáltam elfelejteni azt, ami az elmúlt idény nagy részében történt.

– Miért akartad elfelejteni? A sok kapott gól miatt? Az aligha csak rajtad múlt.
– Nem azért, egyszerűen csak úgy érzem, a saját magam támasztott igényekhez képest, amelyek, tény, elég magasan vannak, lehetett volna jobb is az előző évad. Kritikus vagyok magammal szemben, de ez visz szerintem előre. A tanulságokat leszűrtem, igyekszem táplálkozni belőlük, és elérni a kitűzött célokat.

– Melyek lennének azok?
– A csapatra vonatkozóan az, hogy játékban és helyezésben is előre lépjünk. Ebben nekem is megvan a szerepem, a védések mellett a labdakihozatalokban, hogy azok minél gördülékenyebben menjenek. A már említett vezérszerepet is igyekszem felvállalni. Emellett a személyes cél, hogy kevesebb gólt kapjak, jól védjek, újra válogatott kerettag legyek, ami tavaly már megadatott. Igyekszem elérni, hogy oda tartozzak, a válogatott keretéhez.

– Az, hogy abban a klubban szerepelsz, amelyikben nevelkedtél, segíthet?
– Van támaszom, a szüleim, a menedzserem, az edzőim, de igen, az is segítség, hogy tudtam, hova jövök. Még ha értelemszerűen valamelyest át is alakult azóta az MTK. De ismertem a klubfilozófiát, hogy milyen felfogást képviselnek a Hidegkuti-stadionban, én pedig szerettem volna aktívan hozzájárulni a pozitív jövőhöz.

– 11 évesen már az MTK utánpótlásában játszottál. De hogy jött a kapusposzt?
– Ahogy sokaknak: megsérült a kapus, valakinek be kellett állni. Én meg ottragadtam, mert jól éreztem magam a kapuban. 14 éves voltam, amikor fixen kesztyűt húztam. Az, hogy sokáig a mezőnyben játszottam, az MTK rövid passzos, a labdakihozatalra épülő játékában amúgy is előnyt jelentett. Előfordul persze, hogy valaki már nyolc-, kilenc-, tízévesen kapus akar lenni, a gyerekek többsége azonban inkább focizni, gólt rúgni szeret, nem pedig különcködni.

– Különcök a kapusok?
– Persze. Ez egy egyéni sportág egy csapatjátékban. Hogy magányos poszt, annak megvan a szépsége és a hátulütője is, de sok segítség érkezik a kapusedzőtől, a szakmai stábtól, az elemzőktől. Alapvetően azonban mégiscsak magadra vagy hagyva, és te vagy az, akinek végül meg kell mentenie a csapatot. Én pedig ezt szeretem. Még azt is, hogy hóban, fagyban, viharban állsz kesztyűvel a kezeden, nem futhatsz, csak fagyoskodsz, és várod, hogy jöjjön a labda. Azért azt aligha sokan vállalnák, hogy öt méterről, erőből telibe rúgják, de valahol ez is a kapuslét egyik szépsége. Szóval bármennyire is egyéni sportág, mégiscsak a csapat szerves részei vagyunk.

– Az sem tántorított el soha, hogy azért ez egy kegyetlen poszt, amelyikben nem lehet hibázni. Mert a csatár, ha kihagyja a ziccert, de a következőt belövi, mennybe megy, te viszont egy potyát nem tudsz semmissé tenni.
– Mindig is úgy gondoltam rá, hogy felelősséggel járó poszt, én meg azt szeretem. Sokszor tudtam éles helyzetben segíteni a csapatomnak, és az mindig jó érzéssel töltött el. Előfordul persze a potya, amit nehéz kezelni, kell hozzá mentális erő. Az a dolog nyitja, hogy ugyanúgy kezeld a jó meccsedet, a bravúrjaidat, mint a gyengébb produkciót. Érteni kell, hogy egyik sem örök: ha kapsz egy potyát, az nem azt jelenti, hogy mindig kapni fogsz, de ha tízesre védesz, sem gondolhatod azt, azután már mindig így lesz. Nincs nagyon idő bánkódni és örömködni sem, mindig a jobbra kell törekedni, megpróbálni fejlődni, egyre jobbá válni. Hogy ha jön a következő feladat, meg tudd oldani. Ehhez bízni kell a képességeidben, elhinni, hogy meg tudod fogni a labdát, hogy ez megvan benned. A könnyűnek gondolt labdáknál kell egyébként a legjobban koncentrálni, mert abból lehet a potya. A nehezeknél pedig minden tudásodra szükség van. De azért a pillanatért, amikor egy védéssel meg tudod menteni a csapatodat, megéri csinálni.

– Az, hogy a jót és a rosszat is fel tudd dolgozni, sosem jelentett problémát?
– A hiba aznap este azért még bennem van, nem olyan könnyű kiverni a fejedből, a másnapi edzésen azonban már a hibajavításra kell fókuszálni. Egy jó meccsnél hasonló a helyzet, arra kell törekedni, hogy legközelebb is jól oldjam meg a feladatot. Mindig tudni kell továbblépni, ez a recept, bár tény, más lelkiállapotban vagy egyik, illetve másik esetben. Ha jól megy, beleeshetsz abba a hibába, hogy azt gondolod, mindent tudsz, pedig nem, és akkor is nyomni kell tovább az edzéseket.

– A feldolgozásban azért a tapasztalat, a meccsrutin is segít, nemde?
– Hogyne, nagyon sokat. A védéseknél szintén: ha már találkoztál hasonló helyzettel, előnyben vagy, tudod, általában hogyan döntenek a csatárok, de a soros ellenfélből specifikusan is rendre felkészülünk, hogy hova szokta rúgni adott helyzetben a labdát a csatár, a hosszúra vagy inkább a rövidre, hova érkezik, hova passzolják be neki a labdát.

– A kapusok mindig egy külön kis csapatot alkotnak, és jellemzően önzetlenül segítik egymást, noha közvetlen konkurensek. Elég csak a válogatottnál Gulácsi Péter és Dibusz Dénes kapcsolatát említeni. De voltál olyan helyzetben, amikor nagyon nem bírtátok egymást a kapustársaddal?
– Nem emlékszem ilyenre. Nehezebb persze viselni a helyzetet, ha nem te védesz, a lényeg azonban mégiscsak az, hogy a csapat sikeres legyen. A rivalizálás általában segít, jobb teljesítményre sarkallja az embert.

– De az is lehet motiváló, hogy jobb akarsz lenni annál, akit amúgy ki nem állhatsz.
– Valóban, de nem volt példa hasonlóra a karrieremben.

– Amelynek még messze nem jársz a csúcsán, végtére is egy kapus 26 évesen még jócskán gyűjtheti a tapasztalatokat. De mi jelentené a csúcsot?
– Remélem is, hogy nem ez a csúcs, ahogy azt is, hogy afelé tartok. A lényeg, hogy a meló kijöjjön, fejlődjek, és magasabb polcra kerüljek.

– Melyek azok az erényeid, amelyek máris a válogatottsággal kecsegtetnek?
– A lábbal való játékom, a helyezkedésem, hogy a ziccereket viszonylag jól szoktam hárítani, persze mindenben fejlődnöm kell még. A válogatottság valóban nagy cél, az jelentené a csúcsot, egyelőre szeretnék visszakerülni a keretbe. Ha lesz nálam sokkal jobb, és ezért nem hívnak, felteszem a kezem, egyelőre az a feladatom, hogy mindent megtegyek a kerettagságért.

– Annak azért az MTK jó szereplése sem ártana. Mi kell ahhoz, hogy a mezőny első feléhez tartozzatok?
– Sok összetevős a kérdés, nem is én vagyok a legmegfelelőbb ember erre felelni, mindenesetre próbáljuk kiegyensúlyozottan azt a játékot nyújtani, amit a jobb meccseinken produkáltunk. Sok mérkőzésen tudtunk minőségi futballt bemutatni, de stabilabbnak kel lennünk, nem fordulhat elő újra, hogy egymást követő három meccsen csak keressük önmagunkat.

– Az előrelépéshez az is kellene, hogy kevesebb gólt kapjatok. Az előző idényben csak az Újpest és a Mezőkövesd szedett be többet. Miért nem állt össze a védekezés?
– Azt nem tudom, de azt igen, hogy a rögzített játékhelyzetekre jobban fel kell készülni, úgy sok gólt elkerülnénk. Az egyik összetevő biztosan ez. Elöl a minőség megvan, a védekezésünkön viszont valóban muszáj javítani.

– Ha viszonylag sok gólt kap egy kapus, az bizonyára akkor is emészti, ha nem rajta múlik. De az is marcangolja a lelket, ha tiszta ziccerből talál be a csatár?
– Persze. Minden gól felemészt. Ez a poszt velejárója. Oké, ha olyan gólt kapsz, ami akkor is beakadna, ha öten állnánk a kapuban, az talán kevésbé.

– A tavalyi hat, kapott gól nélküli mérkőzésed mennyire okés? Csak mert egy szezonnal korábban Zalaegerszegen tízig jutottál.
– Egyáltalán nem okés. De pusztán a kapott gól nélküli meccsekből nem szabad kiindulni, mert lehet úgy hat clean sheet, hogy labdába sem kellett érned. Zalaegerszegen nem kaptam gólt, de nem is volt túl sok dolgom. Az a cél, hogy minél több jó meccsem legyen, és ha az én teljesítményem miatt jön össze a clean sheet, az szuper.

– A nemzeti csapatra visszatérve: ha valaki, mint az egyik legtehetségesebb kapus, folyamatosan tagja a korosztályos válogatottaknak, az még inkább arra ösztönzi, hogy a felnőttek közt is címeres mezbe bújjon?
– Sokat védtem szerencsére az utánpótlás-válogatottakban, és a Himnuszt hallgatva a libabőr már akkor is megjelent. 15 évesen persze kevésbé fogod fel, mit is jelent válogatottnak lenni, de látod az utat, amin végig kell menni, és valahol a céloddá válik, hogy felnőttként is átéld ezt az érzést.

– Amiről, gyanítom, pályafutásod utolsó napjáig nem vagy hajlandó lemondani.
– Persze, hogy nem. Szerintem nincs olyan futballista, aki feladná ezt az álmát. Annál szebb nem létezik a futballban, mint hogy címeres mezben, az országodat képviselve játszol. Ha még jól is, az mindennek a netovábbja.

Forrás: Büntető.com