HÍREK

Monyó!

Nem akartam ezt a levelet megírni. Nem akartam, mert értelmetlen, ami történt. Nem hiszem el, hogy te, aki tegnap még gyúrtad Torghellét, Kantát, Gerát és a többieket, akik csak „aranykezűnek” neveztek, te, aki tegnapig két öregfiúk csapatban is fociztál, nem fogod már elolvasni.

Emlékszel? Együtt szervezkedtünk, hogy Zavadszky Gábor szobránál akkor is legyen gyertyagyújtás, amikor az egész RTK pályát belepte a hó, és a csikorgó hidegben, keserédes mosollyal mutattad a tévéseknek, hogy mi is az a „fülizés”. Soha nem hagytad, hogy feledésbe merüljön Zava papája. Te szervezted meg, hogy a Bokrétaünnepségre eljusson autóval, hogy ott lehessen a nyitómérkőzésen, az Új Hidegkuti Nándor Stadionban, hogy megkapja a bérletét.

Törökországban együtt alkudtunk a nyilvánvalóan hamisítvány ingekre, és azért kaptunk nagy árengedményt, mert te is vettél kettőt, pedig nem is tetszett a színe. Ma azt az inget vettem fel.

Napokig kerestünk néhány palack gránátalmabort, aztán a nagy pakolásban ottfelejtettük a pénztárnál. Úgy hozták utánunk.

Amikor a jeges-vödrös őrület ment, együtt törtük a fagyott tömböket a régi stadionban, hogy a kezdőkörben leönthessük Deutsch Tamást.

Azerbajdzsánban hosszan győzködtél, hogy a reggelinél kóstoljam meg a halat, pedig tudtad, hogy nem szeretem, és utóbb derült ki, hogy tényleg finom. Akkor azt mondtad, hogy benned mindig megbízhatok...

Egyszer a telefonodon próbáltunk ukrán szállodába szobát foglalni, de át kellett állítani a készüléket cirill betűsre, és alig bírtuk visszahozni magyar üzemmódba.

Mindig Tíbornak szólítottál, így hosszú „í”-vel.

Nem akartam megírni ezt a levelet, mert szerettem volna még fülizni, alkudni ingre, gránátalmaborra, halat enni veled, megbízni benned, vagy csak egyáltalán tudni, hogy velünk vagy.

Ma este hatkor ott fogunk állni a Lantoson a képed előtt, ahogy tettük a Salgótarjáni úton Sándor Csikar, a Fáy utcában Verebes József és ugyanitt, Fülöp Márton halálakor, és nem fogjuk érteni, hogy ennek miért kell így lennie…

Szegő Tibor