HÍREK

– Mióta van a labdarúgásnak kiemelt szerepe az életedben?

– Elég korán megszerettem a focit, nagyjából négyéves lehettem, amikor először elmentem edzésre az AC Villám nevű csapathoz. Mivel az én korosztályomnak nem tartottak tréningeket, a hatévesek között játszottam – onnantól kezdve, azaz tizennyolc éve a futball ott van a mindennapjaimban. Gyerekkoromban persze egyéb labdajátékokat is kipróbáltam, például kosaraztam is, de igazán komolyan csak a labdarúgást vettem, és utólag visszagondolva is örülök neki, hogy így történt.

– Utánpótláséveid alatt melyek voltak azok a legfontosabb tényezők, amelyek hozzásegítettek ahhoz, hogy a legmagasabb szinten is megálld a helyed?

– Ifikoromban rengeteg bizalmat és segítséget kaptam az MTK-ban, ahol elégfiatalon az idősebbek közé kerültem. Jó pár évig az egy, sőt két évvel fölöttem lévő korosztállyal edzettem és játszottam bajnoki mérkőzéseket, ez mindenképp segítségemre volt abban, hogy elég gyorsan fejlődjek, hiszen hétről hétre nálam erősebb, gyorsabb, magasabb gyerekek között kellett bizonyítanom. Az, hogy valakiből első osztályú futballista válik, rengeteg apróságból tevődik össze, de hogy rendszeresen a nálam nagyobbak közt kaptam lehetőséget, az döntővolt az egész eddigi karrierem szempontjából.

– Kik azok, akikre leginkább felnézel?

– Gyerekkoromban rengeteg külföldi focit néztem, ott a Liverpool középpályására, Steven Gerrardra figyeltem fel, ő volt a kedvencem, aztán a felnőttfociba kerülve már közelebb is akadtak példaképek. Az MTK-ban tizenhat-tizenhét évesen már volt, hogy az első csapattal edzettem, ahol megfogott Kanta Józsi játékintelligenciája – igazi élmény volt élőben látni, illetve meccseket játszani vele, igyekeztem mindent ellesni tőle.

– Fel tudod idézni az első NB I-es találkozódat?

– Igen, 2020 augusztusában a Fradi ellen álltam be csereként. Nyilván volt bennem némi izgalom, de azért előtte én az NB II.-ben már elég sokat játszottam a felnőttcsapatban, úgyhogy csak a liga volt új számomra, a csapattársakat, az együttes játékát már ismertem. Nem voltam tehát teljesen újonc, ám a drukk megvolt, hiszen gyerekként nagy célom volt, hogy ezen a szinten játszhassak. Egy ifista számára ez mindig komoly motiváló tényező, főleg az MTK-ban, ahol bátran nyúlnak az akadémistákhoz, így én is láttam, hogy az előttem lévő korosztályokból többen felkerültek és beépültek a nagycsapatba. Reális dolognak éreztem tehát, hogy ez velem is megtörténhet, és ez így van a mostani fiataloknál is.

– Úgy tűnik hamar sikerült bizonyítanod, hiszen már a csapatkapitányi karszalagot is megkaptad.

– Ez több mint egy éve történt és bevallom, kissé váratlanul ért, nem gondoltam volna, hogy huszonegy-huszonkét évesen ilyen megtiszteltetés ér. Az ifikorosztályokban nyilván voltam kapitány, de ott a hozzám hasonló korúak közt futballoztam, nem gondoltam volna, hogy a felnőttek között is ilyen hamar megkapom a karszalagot. Amikor feljutottunk az NB II-ből, az akkori kapitányok – Németh Krisztián, Stieber Zoli és Futács Márkó – odajöttek hozzám, mondván, szeretnék, ha átvenném tőlük ezt a feladatot. Nem kell mondanom, mennyire jólesett, hogy ilyen játékosok álltak be mögém, s nekik is köszönhető, hogy hamar beleszoktam a szerepbe. Az elejétől fogva mindenben támogattak – úgy vélem, ez is nagyban segítette a fejlődésemet, és roppantul örülök, hogy így alakult. Szerencsés is voltam, hiszen, ha ez vezetői vagy edzői döntés lett volna, esetleg az ő akaratuk ellenére, akkor nem esett volna jól nekik, ha leváltják őket, ráadásul egy tíz évvel fiatalabb srácra, de így boldogan elvállaltam, mert tudtam, hogy mellettem állnak ők is és a csapat is.

– A nemzetközi labdarúgásból az idény nyáron a németországi kontinenstornán, illetve előtte az Európa-bajnoki selejtezőkön is kaptál némi kóstolót, hiszen a szerbek ellen bemutatkoztál a nagyválogatottban, illetve az Eb-keretbe is bekerültél. Milyen volt mindezt megélni?

– Hatalmas dolognak tartom már magát a meghívót is, még akkor is, ha nem jutottunk tovább a csoportból, illetve pályára sem sikerült lépnem. Reménykedem benne, hogy lesz még ilyenre alkalmam, mert óriási pluszt adott, csakúgy, mint a selejtezősorozat, amely során debütáltam a válogatottban. Hatalmas megtiszteltetés, hogy a Szerbia elleni két selejtezőn, illetve a csehekkel vívott barátságos mérkőzésen szerepelhettem, azon leszek, hogy ez minél többször megtörténjen, mert elképesztő érzés telt ház előtt, címeres mezben futballozni.

– Ha most készítened kellene egy ötéves tervet, hogy nézne ki?

– Öt év hosszú idő, egy felnőtt-futballkarrier majd’ harmada, de ha ennyire előre kell tekintenem, akkor azt mondom: legelőször is az MTK-ban szeretnék jól szerepelni, mind egyéni, mind csapatszinten, hiszen az nyitná meg számomra a kapukat akár a válogatottba, akár egy külföldi szerződéshez. Nyilván   külföldi kontraktus esetében fontos, hogy az első lépcső „megugorható” legyen, mert a realitás az, hogy az NB I.-ből nagyon kevesen igazolnak egyből a topligákba.

– Mit tanácsolnál azoknak a kissrácoknak, akik most lépnek rá arra az útra, amin te végigmentél a Sándor Károly Labdarúgó Akadémián?

– Legelőször is azt, hogy legyenek kitartóak. Sok dolgon múlik, ki fog bekerülni a felnőttcsapatba, vagy a válogatottba, sokszor a szerencse és egyéb külső tényező is közbeszólhat, de amit mi tudunk kontrollálni, azt kötelező megcsinálni. Le kell menni edzésre és alázatosan, a legjobb tudásod szerint csinálni kell a dolgodat. Senki nem szeretnék becsapni azzal, hogy ha mindent belead, biztos, hogy válogatott lesz, de ha komoly céljai vannak, mindez elengedhetetlen.