HÍREK

– Mi az, ami a sport irányába terelt?

– Már hatévesen, 1981-ben közel kerültem a sporthoz. Első osztályos voltam, amikor elkezdtem cselgáncsozni, és 1995-ig, versenyszerűen csináltam. Az élmezőny végéhez, a középmezőny elejéhez tartoztam. Voltak vereségeim, belefáradtam, hogy nem jöttek az igazi sikerek. Ezután jött a nagy váltás, másfelé indultam, elkezdtem ejtőernyőzni, 119 ugrásom van, de több dolog is közbeszólt, abbahagytam. Eredeti szakmám autófényező, de dolgoztam bútorfényezőként, pólókat szitázó cégnél, és tíz évig ipari alpinista is voltam. Nem félek a magasságtól. A rendezvényszervezés területén is kipróbáltam magam, de foglalkoztatott költöztető vállalat is. Szóval megfordultam pár helyen.

– Masszőrként tevékenykedsz fiaink mellett. Hogy kerültél a szakmába?

– Nincs kötődésem a focihoz, néha barátokkal válogatott meccsekre kimentünk, de semmi több. Épp plexis cégnél dolgoztam, szerettem, de érett bennem a gondolat, hogy a sport irányába visszatérjek. 2011-ben beiratkoztam sportmasszőri képzésre, ezt munkahelyem is támogatta. Másfél évig jártam az OKJ-s képzésre. Ez két részből állt, a gyógymasszőri és a sportmasszőri ágból. 2013 nyarára mindkettőt sikeresen elvégeztem, így lettem szakmabeli.

– Hogyan kerültél a kék-fehér öltözőbe?    

– Az iskola végén szakmai gyakorlatomat a Honvéd cselgáncsozóinál töltöttem, megismertem Páni Andrást – aki három olimpián is terapeutaként dolgozott – többször mentem vele dolgozni, és figyeltem a munkáját. Így kerültem a MAFC és a Honvéd junior és kadet kosárlabdacsapatához, de a ritmikus gimnasztika-, és a birkózóválogatott mellett is tevékenykedtem. Több MTK játékos bejárt a mozgásterápiás központba, szélesedett a kör. Szóltak, hogy az U21-es csapat mellett nem dolgozik masszőr. Beszéltem Garami Józsi bácsival, és elkezdtem a fiataloknál a munkát.

– Milyen feladataid vannak?

– Az NB III-as fiúkkal dolgozom, és hasonlók a feladataim, mint az első csapatunk masszőreinek. Bizonyos szempontból kevesebb a munka, nem kell izotóniás italt kevernem, de más szempontból több, hiszen a mi meccseinken nincs mentő, és nincs orvos sem a csapat mellett. Többször én viszem a szükséges eszközöket is a hazai találkozónkra. Hetente hat napot vagyok a csapat mellett. A srácok általános hangulatát is próbálom javítani, nemcsak az egészségi állapotukra figyelek, hanem a lelkükre is.

– Komoly háttérstáb irányítja, hogy játékosaink megfelelő fizikai és mentális állapotban legyenek. Mit érzel ebből?

– Kiváló szakemberek foglalkoznak srácainkkal. Sipos Péterrel, Kincses doktor úrral is jó viszonyban vagyok, sokat segítenek, könnyű megbeszélni velük a problémákat. Az irány jó, lassan összecsiszolódnak a fogaskerekek, nagy segítség a munkánkban.

– Milyen jövőben gondolkodsz?

– A futball világa bizonytalan, jönnek-mennek az emberek, senki nem tudja, mit hoz a holnap. Ha lesz rá lehetőségem, és elégedettek a munkámmal, hosszútávon szeretnék a szakmában dolgozni, fejlődni. Próbálok képzésekre is eljutni, persze nem egyszerű összeegyeztetni itteni feladataimmal. Budapesten élek, otthon három kisfiú vár rám, velük is foglalkozni kell, sok a feladat.