HÍREK

Bő öt évvel ezelőtt nem várt fordulatot vett az akkor 13 éves Herczeg Botond pályafutása. Az MTK Budapest fiatal akadémistája egyik nap még az edzésen futballozott társaival, a következő reggelre viszont rémálommá vált az élete. Fél oldala lebénult, nem tudott beszélni, az orvosok pedig herpeszes agyvelőgyulladást diagnosztizáltak nála. Egy hónapot töltött kórházban, és miközben a környezete azért imádkozott, hogy maradandó károsodás nélkül meggyógyuljon, ő akkor csak egyetlen dologra tudott gondolni: mikor léphet újra pályára?

Herczeg azóta felépült, visszatért, és nemcsak hogy újra futballozhatott, hanem végigjárta a szamárlétrát az MTK-nál, profi szerződést kapott, most pedig kölcsönben a másodosztályú Szeged-Csanád Grosics Akadémia csapatát erősíti. A 18 esztendős támadó középpályás múlt hétvégén bemutatkozott az NB II-ben – és első mérkőzésén rögtön gólt szerzett a Kozármisleny elleni győztes bajnokin.

A 2006-os születésű Herczeg Botond a Csakfocinak adott interjújában a megpróbáltatásokról, a visszatéréséről és a jövőjéről is mesélt, kitért az őt végig támogató közegre, valamint arra is, hogyan változtatta meg a betegség a szemléletmódját, és miként adott neki még nagyobb motivációt a futballhoz.

– Múlt héten az első NB II-es meccseden csereként beállva azonnal szép gólt lőttél, azonban hosszú út vezetett idáig, ugyanis pár évvel ezelőtt súlyos betegségen estél át. Milyen ma visszagondolni arra az időszakra?

– 2019. november 26-án kerültem be a kórházba, és egy hónapot voltam bent, december 26-án mehettem haza. Szüleim mondták, hogy nagyon nagy dolog, hogy szövődmények nélkül kijöttem a betegségből, és mára én is érzem, milyen súlyos betegség volt ez – kezdte Herczeg Botond a Csakfocinak adott interjúját. – Ennek ellenére január első hetében jelentkeztem a rehabilitációra, mert edzeni szerettem volna, és februárban már pályára is léptem az első bajnokimon. A családom mellett a foci adta nekem a pluszt, hiszen ha nem vett volna körül a csapat és a közösség, amelyik támogatott, akkor lehet, hogy ma nem beszélünk erről. A futball a szívemben olyan helyet foglal el, ahonnan semmi sem tudja kitörölni, ez nagyon sokat számított abban, hogy tudtam folytatni a pályafutásom.

– Mi viselt meg leginkább akkoriban?

– Azelőtt nem igazán voltak betegségeim, így már az nagyon furcsa volt, hogy bent vagyok a kórházban, mentálisan nem volt egyszerű. Szerencsére a családom ott volt velem minden nap, ez nagyon sokat jelentett nekem. Fizikálisan a gyógyszerek és a kórházban lét is megviselte a szervezetem, de sokkal inkább mentálisan volt nehéz azt az időszakot átélni. „Miért történik ez az egész? Hogy történhetett ez a testemmel?” – kérdeztem magamtól, de szerencsére a szüleimmel és a testvéremmel ezeket meg tudtam beszélni. 5-10 kilót fogytam akkoriban, de azt hamar visszaszedtem, viszont azzal a tudattal nehéz volt megbirkózni, hogy egyik nap még edzésen voltam, másik nap meg a kórházban. Őszintén tudom mondani, hogy mára ez jó emlék lett, túljutottunk ezen a családommal együtt. Akármi is történik a jövőben, a szemléletemet megváltoztatta a betegség; azóta sokkal szebbnek és pozitívabbnak látom a világot, hiszen voltunk már a legalján, és remélhetőleg annál mélyebbre sosem kell majd menni. Akármi történik az életben, mindig örülök neki, hiszen annál rosszabb nem lehet, mint ott a kórházban volt.  

– Látható volt, hogy nemcsak az MTK, hanem a magyar fociközösség is szurkolt neked.

– Azt szokták mondani, hogy az MTK egy család, és ez valóban nem csak üres mondás. Az első csapattól kezdve az akadémián át mindenki hatalmas segítséget nyújtott; az edzők bejöttek hozzám a kórházba, a játékosok a jókívánságukról szóló videót küldtek nekem. A klub összes embere megmutatta, hogy lehet rájuk számítani, tudunk egymásra számítani.

A teljes interjú itt olvasható el!